172 – 175 old.-ig

 

– Ha itt jobbra tekintünk – folytatta Pamacs –, akkor megláthatjuk Kacaj Jimmy és Csiribálint király összeharácsolt vagyonát.

– A kincsecskéim! – vált ki örömujjongva a menetoszlopból Csiribálint, és egy nagy hasassal rávetette magát egy dombnyi arany- és ezüstérmére. – Gyorsan, ide mindenki! Tömjétek meg zsebeiteket, gatyáitokat, sapkáitokat! Kimentünk annyit, amennyit csak tudunk – s kapkodó mozdulatokkal megkezdte feltölteni zsebeit.

– Fiam, erre most nincs időnk – bökte oda Hókusztrotty, s Bélussal a sarkában követte Pamacsot, aki időközben meglékelte az egyik borosballont.

Csiribálint feszesre tömte minden nyílását – mármint a ruháján lévőket –, majd visszaállt a sorba.

A pince végében megálltak. Pamacs letette a ballonokat, persze előtte még jól meghúzta az egyiket, majd nekidőlt a hideg falnak.

– Itt is vagyunk – jelentette ki. – Böff! – egészítette ki.

– Igen. Itt vagyunk a borospincében. És? Hol a bejárat? – tudakolta Csiribálint, miközben körbetekintett a sivár, nedves falakon.

– Ott, ni – s lemutatott az egyik hordóra.

– Igen. Itt vagyunk egy hordónál. És? Hol a bejárat? – kérdezte ismét az ifjú király.

– Hát ott, a hordóban.

– Szerintem azt akarja mondani – szegte meg hallgatási ígéretét Bélus –, hogy ki kell innunk a hordó tartalmát, és tök részegen biztosan rálelünk a bejáratra.

A nyivákoló hang hallatára Hókusztrotty idegesen csikorgatta a fogait.

– Jó ötlet – helyeselte Pamacs. – Erre még sosem gondoltam, de ígérem, ki fogom próbálni. De jelen esetben az a bibi, hogy ez a hordó csontszáraz. Nincs benne semmi. Lyukas az alja, mert onnan nyílik a bejárás, vagyis a lejárás az alagútba.

Hókusztrotty körbejárta a hordót, majd egyszerűen odébb tolta. A padlóba vájt lék rögtön láthatóvá vált.

– Így legalább nem kell átmásznunk a hordón – mondta.

– Hogy ez nekem nem jutott az eszembe – csapott a homlokára Pamacs. – Ne tudjátok meg, hogy disznó részegen miket szenvedtem, mire átpréseltem magam ezen a nyavalyás hordón.

– Látszik, hogyha a szád nem a fejeden lenne, akkor nem használnád azt semmire – jegyezte meg fanyar arckifejezéssel Hókusztrotty.

– Na, erre viszont már én is gondoltam – felelte büszkén Pamacs, majd ismét feléledt benne az idegenvezetői szellem. – Kérem, álljanak libasorba, és egyenként merüljenek alá a mélybe. Odalenn szűk barlang és fogvacogtató hideg várja minden kedves látogatónkat.

– Pamacs! – horkant fel feszülten Csiribálint.

– Igen, felség – hajolt meg előtte tisztelettudóan.

– Inkább igyál a szád jártatása helyett.

– Óhaja számomra parancs – felelete mosolyogva a férfi, és egy húzásra benyelte az ötliteres kanna felét.

Szép sorjában leereszkedtek az alagútba. Pamacs ismét kezdte érezni agyában a mámoros bizsergést, és az ezzel egy időben fellépő egyensúlyzavarokat. Ezért ő nem vesződött az óvatos lemászással, hanem egyszerűen lyukat lépett, s nagy nyekkenéssel már lenn is volt.

Odalenn tök sötét fogadta őket. Nem láttak semmit, csak a cidrizéstől összekoccanó fogak zajából tudták követni társaik hollétét.

– Hát, itt sem fűtöttek már jó ideje – dideregte Hókusztrotty.

– Szívesen adhatok a fűtőanyagomból – ajánlotta fel Pamacs, s meglötykölte a kezében szorongatott borosballont.

– Kérnék is belőle, ha szabad – tapogatózott a vak sötétségben Hókusztrotty.

– Persze hogy szabad kérni.

– Akkor kérek szépen.

– Csak hogy én nem adok belőle. Ne nézzen már hülyének. Én idáig cipelem, maga meg le akarja nyúlni. Másszon vissza, és hozzon magának. Én mondtam mindenkinek, hogy markoljon meg egy kannát – morgott Pamacs, majd felhangzott egy koppanás az oldalfalon, végül egy puffanás lábkörnyéken. – Hoppá, ez a fal volt – nyüszítette a földön fekve.

– Meg a lábam, amire ráléptél – morgott az öreg.

– Valakinek vissza kéne másznia, hogy legalább az egyik fáklyát lehozza – javasolta Csiribálint.

– Látjátok, erre a problémára is elég lett volna egy kancsó bor. Én mindig úgy jártam meg ezt az utat, hogy sosem hoztam magammal világítóeszközt. Előtte jól felöntöttem a garatra, aztán uzsgyi. Faltól falig. És sosem tévedtem el.

Hirtelen egy halk sercegés hangzott fel, amelyet egy apró lángpamacs kísért. Egy lángoló végű gyufa volt, amit Bélus szorongatott az ujjai között.

– Nézd a kis piromániást – bökött ujjával a vibráló fény felé Hókusztrotty. – Le merem fogadni, hogyha átkutatnánk a gyereket, még cigarettát is találnánk nála.

– Miért, talán kér valaki? – nyivákolta Bélus.

– Nem! – vágta rá ingerülten Hókusztrotty. – És utoljára szólok, ha mondandód van, akkor azt mutogatással intézd felénk. Ugyanis a füleim túl érzékenyek bizonyos tartományon felüli hangokra.

– Rendben – vinnyogta a fiú.

– Most mondtam!

Bélus beszéd helyett kézzel-lábbal nekifeszült a mutogatásnak.

– Ti értitek, hogy mit akar? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a többieket Hókusztrotty.

– Talán táncolni akar – vélte Pamacs.

– Nem, dehogy – kottyantotta el magát Bélus. – Mindjárt ráég az ujjamra a gyufa! Aúúúú!

És ismét sötét lett.

– Valakinek mégiscsak vissza kéne másznia, hogy lehozzon egy fáklyát – javasolta másodjára Csiribálint.

– Majd én felmegyek – ajánlkozott Pamacs. – Úgyis kiürült az egyik ballonom. Útközben hozok helyette egy másikat.

Pamacs nagyot rugaszkodva felszökkent – majdnem le is fejelte a mennyezetet –, és elkapva a nyílás peremét, visszamászott a borospincébe. Két perc múlva már zuhant is vissza az alagútba.

– Na, ezzel meg is volnánk – lihegte.

– És hol a fáklya? – kérdezte morcosan Hókusztrotty, miközben tőle jobbra ismét fellobbant Bélus kezében egy szál gyufa.

Pamacsnál nem volt fáklya, csak egy színültig töltött borosflaska.

– Ja, tényleg. Azt elfelejtettem.

A második, gyenge fényt adó gyufa is kialudt.

– Én szívesen felmászom – ajánlotta magát Bélus.

– Mondtam már, ha valami bajod van, akkor mutogasd el!

Bélus gyorsan elpantomimezte mondandóját.

Senki sem válaszolt rá. Gondolta, nem volt elég érthető, ezért még nagyobb átéléssel kezdett mutogatni.

Semmi válasz.

Harmadjára már új koreográfiákat is belevitt az előadásba. De sikertelenül, mert továbbra sem kapott visszajelzést. Mígnem Hókusztrotty megszólalt.

– Itt vagy, Bélus? – kérdezte.

A fiú fejével bólogatva válaszolt.

– Ez a gyerek lelépett. Itt hagyott minket – könyvelte el Hókusztrotty. – Szerintem berezelt a sötétben. De most aztán tényleg fel kéne mennie valakinek egy fáklyáért. Olyan sötét van itt, hogy azt hihetném magamról, hogy megvakultam.

Csiribálint volt, aki cselekedett. Felmászott Pamacs vállára, és felhúzta magát a nyíláson. Öt perc múlva vissza is tért.

– Fiam, és hol a fáklya? – kérdezte széttárt karokkal az öreg.

– Hoppá. Azt elfelejtettem – pirult el a szégyentől Csiribálint, bár akár kékülhetett is volna, úgysem látná senki ebben a sötétben.

– Mi a fenének mentél akkor egyáltalán fel?

– Találtam egy üres zsebet a nadrágomon, amit elfelejtettem megtömni. De most már nincs gond. Azt is kibéleltem drágakövekkel.

– Dehogynincs gond! – kelt ki magából az öreg. – Még mindig tök sötét van.

Bélus újból elmutogatta, hogy ő szívesen felmenne érte, de bábjátéka a sötétben csak süket fülekre, és vak szemekre lelt. Végül úgy döntött, hogy nem jártatja tovább a kezeit, hanem felmászik azért a nyavalyás fáklyáért.

Fél perc múlva vissza is tért, fáklyával a kezében, amely nem csak fényt, de enyhe meleget is árasztott.

– Nocsak, Bélus. Úgy látom, ha világos van, rögtön előbújsz – jegyezte meg gúnyosan Hókusztrotty, akinek még csak fel sem tűnt, hogy a fiú kezében van a fáklya.

Most, hogy végre láttak is valamit hőseink, egyes oszlopba fejlődve megindultak előre a szűk alagútban. Pamacs, mint a járatok legjobb ismerője vezette a menetet. Egyik kezében a lángoló végű fáklyát, másikban meg a borosflaskát szorongatta. Szerencséjére egyszer sem keverte össze a kettőt, amikor megszomjazott…

 

 

2011.02.05.

Oldal: Részlet a könyvből 1.
Hókusztrotty zűrös kalandjai - © 2008 - 2024 - hokusztrotty.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat